Alapszínekben tomboló boldogság - Kaliforniai álom

Megnéztük Velencében a Kaliforniai álmot, és mostantól kicsit szebb az élet: nekünk is nagyon jó, hogy részesei lehettünk ennek a varázslatnak, ugyanakkor mindenkit irigylünk, aki még előtte áll ennek az elsöprő és talán azt is mondhatjuk: sorsfordító élménynek.

Kaliforniai álom / Emma Stone és Ryan Gosling / Forrás: Freeman Film

Amilyen visszafogott színvilágú volt Damien Chazelle óriási elsőfilmes sikere, a fojtó légkörű, illetve a nyomasztásból ki-kirobbanó Whiplash, olyan harsogóan színes díszletek között zajlik az önfeledt örömzenélés a velencei filmfesztivált megnyitó, várva várt Kaliforniai álomban (La La Land). A központi, véresen komoly kérdés viszont mindkét filmben ugyanaz: mi történik, ha valaki minden mást élete első számú szerelmének, a művészetnek rendel alá.

Reménytelen dugó áll az autópályán a perzselő kaliforniai nyárban. Így kezdődik a film, és bár semmi nem történik eleinte azon kívül, hogy bekukkantunk a várakozó autók utasterébe, valahogy máris minden izgalmas és élettől csattanó. „Dugó még soha nem volt ilyen izgalmas”, gondolja a néző, de hamar kiderül, hogy mindezt lehet fokozni. Az apró, ritmikusan doboló ujjmozdulatokból és dudorászásból hirtelen kinyílik egy igazi musicaljelenet, pont olyan, amilyenek a legjobb és legboldogítóbb Broadway-musicalek fénypontjai, ahol mindenki énekel, táncol, és – nagybetűvel, pedig igéről van szó – Él.

És ebben a szellemben folytatódik minden. A szenvedéllyel játszott/énekelt zene és a látvány együtt adják azt az endorfinmennyiséget, amiből egész ősszel és télen fogunk töltekezni, és ami nagy döntéseink meghozatalakor is eszünkbe jut talán.

Kaliforniai álom / Forrás: Freeman Film

A végtelen autópályán kígyózó dugóban találkozunk az egymás iránt eleinte ellenséges Miával és Sebastiannal. Előbbi meghallgatásra gyakorló színésznő és pultoslány, Seb pedig tehetséges, de önfejű és megalkuvásra nem hajlandó, elhivatott zenész. Emma Stone és Ryan Gosling talán még sosem volt ennyire hiteles és szeretnivaló: nézőként minden erőnkkel nekik drukkolunk, hogy hivatásukban és lassan, de biztosan kibontakozó szerelmükben is elérje őket a boldogság. Ahogy kibontakozik a történetük, úgy szippantja be a nézőt egyre jobban a jazz és a film, illetve színészet hollywoodi világa, annak minden egyes hullámhegyével és hullámvölgyével.

De Chazelle nem lenne az a Chazelle, akit a Whiplash révén megismertünk, ha egy profi és napfényes musicalnél nem adna sokkal, de sokkal többet: alig harmincévesen olyan érzékeny életbölcsességről tesz tanúbizonyságot, amiről azt gondolnánk, csak egy sokat tapasztalt öreg ismerhet. Woody Allen filmjei jutnak az ember eszébe: a felszínen, a színpompás és boldogságot sugárzó musicalműfaj miatt A varázsige: szeretlek ugrik be, de kicsit mélyebbre piszkálva a magánéleti szál ugyanazt a kérdést teszi fel, amit Allen legutolsó filmje, az idén Cannes-ban bemutatott Café Society. A csendes, kicsit fáradt, de nagyon szép Café Societyben is – amely éppúgy óda Hollywoodhoz és a filmművészethez, mint a Miát a stúdiók kulisszái közt kísérő Kaliforniai álom – ugyanazt kérdezi egy immáron idős alkotó, amit a második filmjét jegyző Chazelle: lehet-e örömteli, nyugodtan derűs életet élni akkor is, ha az ember megkapta, amiért küzdött, de közben feladta az „igazit”, azaz a szerelmi boldogság ígéretét. Woody Allen nem ad egyértelmű választ, Chazelle pedig még egy gigantikus érzelmi hullámvasútra is felültet a film vége felé, ami után az ember csak kapkodja a levegőt.

Velence, úgy tűnik, megint a nyitófilmre tett fel mindent: ilyen kezdet után nagy meglepetés lenne, ha hasonló katartikus élménnyel találkoznánk még ezen a héten. Mindenesetre próbálkozni fogunk.


Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.
;