A Lena Dunham-epigon fanszőrzete és a méhekkel befedett ember - Berlinale Shorts

Tíz napra Berlinbe tette át székhelyét a Daazo. Minden februárban eljövünk a filmfesztiválra, hogy saját nyomtatott magazinunkkal, illetve a fiatal filmeseknek szóló bulival képviseltessük magunkat. Emellett persze nézünk filmeket is, elsősorban a nekünk oly kedves rövideket.

A berlini rövidfilmes vetítések előtt kígyózó sorok álltak, és amikor megtelni látszott a terem, hisztérikusan kezdett tolakodni a tömeg, ami csak a németes szervezettség miatt nem idézte fel a West Balkán-motívumokat. A Berlinale Shorts vetítései mindig teltházasak, és a fesztivál legfontosabb eseményei közt tartják őket számon.

El Juego Del Escondite (Hide and Seek) © Berlinale

Pedig a szelekciót sokan szidják. A program évek óta híres a kiszámíthatóságáról: azzal vádolják, hogy a politikai üzenet vagy éppen az ország, ahol készült, nagyobb súllyal esik latba, mint a szakmai vagy esztétikai tényezők. Az idei blokkokban (egymás után körülbelül két órányi, azaz öt-hat rövidfilmet vetítettek) is láthattunk olyat, amelynek már a kezdő képsorainál többen elmosolyodtak, hogy “na igen, ez tipikus berlini fesztiválfilm, borítékolható volt, hogy bekerül”: ilyen volt a szír menekülttáborban játszódó, naturalista, végtelenül lassú vezetésű, narratíva nélküli, a fikció és a dokumentumfilm határán mozgó alkotás, a Hide and Seek.

De volt a fesztivál szelekciójában pár darab, amelyre kifejezetten szívesen emlékezünk vissza, így lassan egy hetes távlatban is.

Yúyú © Berlinale

Ilyen volt például idén, a minden évben kötelező, sokkoló-naturalista darab. Tavaly egy egeres, élve boncolós műnél jajdult fel, majd távozott a közönség egy része – idén viszont azt néztük végig ujjaink közül kikucskálva, hogy hogyan lepnek el egy embert a méhek. Az egy szál farmerban, egykedvűen álló férfi testére kis skatulyák vannak erősítve, mindegyikben egy-egy méhkirálynő. Szorgos férfiak egyre több kaptárt hoznak, és kirázzák a méheket a férfi mellett, akiket a királynők azonnal magukhoz csábítanak. Eleinte csak a farmernadrágon mászkálnak – ekkor még bírjuk nézni a vásznat – de ahogy egyre feljebb jutnak,  borzongató látni, hogyan terítik be szép lassan a férfit. Ő csak áll mozdulatlanul, míg a végén egy hatalmas, barna gólemre emlékeztet a testét beborító többszázezer méh borításában, már egy porcikája sem látszik ki a méhtakaró alól. Ez a Yúyú – The Rite of Spring (YúYú – Tavaszi áldozat)  című rövidfilm, amely egy Kínában szokásos rítust mutat be sokkolón.

Take What You Can Carry © Berlinale

A Take What You Can Carry című rövidfilm egy fiatal amerikai lány éjjeleit és nappalait követi végig Berlinben, amint hajnalban félrészegen hazautazik egy bicikli csomagtartóján, szeretőjével való kapcsolatán rágódik, önkifejező tánccsoportjában kitárja a lelkét társai előtt, vagy nyirkos haját törölgeti a száradó ruhák között . Elmondva persze nem nagyon függenek össze az események egy koherens történetté (nem is válnak azzá látszólag, magában a filmben sem), de a lány körüli vibrálás, a felnőttkor határán való tengődés és az útnélküli léttől való fenyegetettség mégis kiemelkedővé teszi Matt Porterfield rövidfilmjét. Öröm volt nézni.

Shadowland © Berlinale

A Shadowland című film is hasonlóan emlékezetes élmény maradt. A 15 perces rövidfilmben ‘egyebet’ sem látunk, mint a kaliforniai végtelen sivatag fekete-fehér, végletekig szemcsés állóképekeit. Sivatagok, hegyek, kopár dombok, és kanyargó, kietlen utak. Ismerős valahonnan az összes táj, minegyikkel találkoztunk már. John Skoog filmrendező világhírű filmek eredeti helyszíneire látogatott el, hogy a maguk tökéletes valójában készítsen belőlük albumot. A háttérben a filmek eredeti hangját, zajait, apró jellegzetességeit eleveníti fel, de belehelyezi az a jelent, a való élet nyomait is, mikor elhúz egy-egy kamion vagy autóbusz a messzi tájban. A film végén fel is sorolja az eredeti filmek címeit, és megnevezi a tájat is, melyet a kaliforniai végtelenség testesít meg. Valóság és fikció fokozatos és folyamatos összemosódása, 15 percnyi időutazás.

Bad at Dancing © Berlinale

Egy másik kedvencünk az amerikai Bad at Dancing volt, amely egy kollégiumi hármas különös barátságát mutatja be. A minden szempontból Lena Dunhamre emlékeztető főhősnő nem riad vissza a kínos jelenetektől. Boldogan beállít például lakótársának a szobájába, amikor az a pasijával szexel, hogy a pár mellé feküdjön. Ők pedig már meg sem lepődnek különösebben, védeni való gyermekként kezelik furcsa barátnőjüket, akit maga a film rendezője alakít. A híres-hírhedt Girls sorozat rendezőjéhez/főszereplőjéhez hasonlóan retus nélkül mutatja meg önmagát, nem nádszálvékony, a bőre sem hibátlan, és valljuk be: teljesen őrült, mégis valahol szerethető és vicces karakter. A film végén természetesen premier plánban villan fel a főhős fanszőrzete, tehát letudtuk a világ békésebb és kényelmesebben élő felében élő emberek mindennapi gondjainak és szorongásainak (“first world problems”): a feminizmus, a pszichés gondok, a testünkkel kapcsolatos elvárások és tévképzetek problémáinak érzékeny ábrázolását is.

Symbolic Threats © Berlinale

A dokumentumfilmes műfajban is akadt idén kiemelkedő rövidfilm: a művészet, a politika és a média “gyűlölök és szeretek” kapcsolatát bemutató Symbolic Threats, (szintén az USÁ-ból), egy művészeti projektre mutatott be reflexiókat. A művészek a Brooklyn Bridge-en lobogó amerikai zászlókat észrevétlen fehér lobogókra cserélték. A rövidfilm az erre a cselekedetre adott válaszreakciókat szedte csokorba és ad ezáltal pontos látleletet a mai USA közéletét leginkább foglalkoztató kérdésekről, mindezt igen vicces formában. A film vetítésének napján maguk a rendezők vallottak színt a Berlinale Shorts közönsége előtt: ők maguk helyezték fel a fehér zászlót a híd pilléreire.

 A Daazo által szerkesztett World of Shorts magazin berlini számáról már előzőleg írtunk, több rövidfilmes témájú cikkért oda lapozzatok!

Deák Zsuzsanna / Pozsonyi Janka